'Végre!' – gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki országúti világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. 'Végre!' – gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik hosszú éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. 'Végre!' – gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy  szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.

× Megint egy kis kerékpár. A szezon lassan zárul, az utolsó alsóbb kategóriás versenyeket rendezik országúton. A mezőnyből sokan búcsúznak csapataikból, míg mások megkezdik megérdemelt pihenőjüket, következik a holtszezon. Idén a világbajnokságot a dohai klímára való tekintettel a megszokottnál csaknem egy hónappal később rendezték, és még így szinte kibírhatatlan volt a hőség. Véleményem szerint nem túl okos dolog ilyen helyekre vinni a VB-t, de mint tudjuk, a pénz beszél, az UCI pedig megvehető... Ami a győzteseket illeti, azt hiszem nem történt meglepetés, még akkor is, ha lehet, előzetesen talán nem ezt a két embert neveztük volna meg főfavoritként ilyen-olyan okból.

Szóval, idén nem éppen a kerékpársportjáról híres-nevezetes Katarban rendezték az országúti világbajnokságot. Azon sokáig lehetne vitatkozni, hogy miért itt és miért nem egy olyan országban, ahol majd' megőrülnek a bringáért és tolonganak az utak mellett, illetve a befutó környékén. Persze nem az érdeklődők száma az elsődleges probléma, az csak a verseny hangulatát öli meg, ha 5-en lézengenek a pálya mentén. A klíma viszont korántsem volt kerékpárosbarát. Hiába a folyamatos frissítés és a különböző hűtési technikák, 35-40 fokban végigtekerni 250 kilométert nem emberi dolog. Sajnos többen is megfőttek a hőségben és félájultan rogytak a földre, a segítők alig bírták őket összekaparni. És ez nagyon nem oké, sőt egyenesen nonszensz. Én értem, hogy a globalizáció és új piacok felé való nyitás fontos, na de minden áron? És a kerékpárosok véleményét megkérdezték erről, vagy talán ők nem számítanak? Akárki, akármit mond, ilyen országokra nem szabadna rábízni v VB-t, azért ez annál komolyabb verseny. Legyen katari, ománi meg Abu-Dhabi kör, ezzel nincs semmi baj, legfeljebb ha valaki nagyon nem bírja a hőséget meg a sivatagos környezetet, nem megy el. De egy világbajnokságot senki sem akar kihagyni, pláne ha történetesen még esélyesnek is számít. Ha pedig már Dohában kell tekerni, a 250 km-es távot is átgondolhatták volna, vagy a start időpontjával variáltak volna el egy kicsit. Az szerintem sem megoldás, hogy 100 km-re rövidítjük, de egy 50-est minimum lekaphattak volna belőle. Mindegy, ez van, ezt kell szeretni, a versenyzők sem tudtak ezzel mit kezdeni, a feladatukra kellett összepontosítaniuk, még akkkor is, ha legszívesebben hazamenekültek volna a tikkasztó melegből. Na, de ennyit erről, az UCI nem először és valószínűleg nem is utoljára hozott ehhez hasonló elhibázott döntést.

Az időfutamban a legtöbben talán Tom Dumoulintől várták a győzelmet, hiszen az olimpián betlizett és ebben a szezonban mindent alárendelt a kronónak. Nos, a Touron a kezét törő holland Dohában sem tudta megváltani a világot, sőt, mondhatni leszerepelt. Az egyértelmű, hogy nincs élete formájában az utóbbi hónapokban, de valószínűleg a hőség is befolyásolta a teljesítményét, mert nem nézett ki valami jól szegény. Végül 2 perc hátrányban érkezett meg és a csalódást keltő 11. helyezést érte el. Olyanok előzték meg, mint például Hollenstein, Lampaert, Mullen vagy honfitársa, Van Emden, akik ha pusztán a képességeket nézzük, aligha sorolandók Dumoulin elé. Apropó Ryan Mullen, ebben a számban egyértelműen ő okozta a legnagyobb meglepetést. A 22 éves ír srác sokáig vezetett a versenyben, hozzá mérték a legjobbak idejét is és mindössze 21 másodperccel maradt le a dobogóról. Figyelembevéve azt, hogy Mullen még bőven nevezhetett volna az U-23-sok közé is, ez ígéretes eredmény, a jövőben biztosan találkozhatunk majd az ő nevével az időfutamokon. Akit viszont ezen a napon nem lehetett megverni az Tony Martin, aki ugyan ebben az évben magához mérten alulteljesített, a VB-re alaposan összekapta magát és ment egy bombasztikus időt, amivel senki sem tudott konkurálni. Még a címvédő Kiryenka került hozzá a legközelebb, akiről ugyancsak elmondható, hogy ebben a szezonban nem villogott, így ő is elégedett lehet az ezüstjével. A bronzérmet kiélezett csatában az a Castroviejo kaparintotta meg, aki az olimpián éppen csak lecsúszott a dobogóról. A táv második felében megtáltosodó Maciej Bodnarnak végül be kellett érnie a 4. hellyel, 6 másodpercen múlott a bronza. Tony Martin egyéniben 4. világbajnoki aranyát gyűjtötte be, emellett az Etixxel megnyerte a kissé foghíjas mezőnyő csapatidőfutamot is.

Az ominózus mezőnyversenyre október 16-án került sor, és a közvélemény túlnyomó része egy klasszikus sprintre számított, az esélyeseket is ennek fényében nevezték meg. A Tour de France-on nem kevesebb, mint 4 szakaszt nyerő Mark Cavendish, a német duó, Greipel és Kittel, esetleg az olaszoktól Viviani, a franciáktól Bouhanni, norvég részről Kristoff és a címvédő szlovák, Peter Sagan neve a legtöbb felsorolásban szerepelt, ám közülük is talán Cavendisht és Greipelt hozták ki a legnagyobb favoritnak. Ha valóban összejön egy problémamentes mezőnyhajrá, nem kizárt, hogy ők végeztek volna a dobogó felső két fokán. De ez nem teremsport és a legkevésbé sem kiszámítható a végeredmény, főleg egy olyan, 257 kilométer hosszú egynapos viadalon, amit a sivatag kellős közepén rendeznek. Mert ott van a közel negyven fokos hőség, a bosszúságot okozó homok és legfőképp az oldalszél, ami bizony alaposan megkavarhatja a lapokat. És ez így is történt, azaz búcsút mondhattunk a tökéletes felvezetésről szóló sprintnek. 170 km lehetett hátra, amikor az oldalszelet meglovagolva a belga, az olasz és a brit válogatott meghúzta a mezőnyt. Az akció sikeresnek bizonyult, hiszen olyan nevek szakadoztak le, mint például Greipel, Kittel, Degenkolb - a németek össznépileg elvaxolták ezt a versenyt - és Bouhanni. Az élbolyra utolsóként zárkózott fel Sagan, aki ezután szépen megbújt a sorban, végig a befutóra tartalékolt. A 30 fős szökés fokozatosan növelte az előnyét, ám egy ideig 1 perc környékén stagnált a különbség. A hátsó csoportban ekkor még leledzett némi akarat és elszántság, de hamarosan eluralkodott a káosz, senki nem volt hajlandó dolgozni, így újra nőni kezdett a hátrányuk.

Innentől kezdve nem lehetett számukra visszaút, bele kellett törődniük a vereségbe. Azoknak, akik még náluk is jobban le voltak maradva (8-10 perc körüli hátrányban), a versenybírók nem kegyelmeztek, előbb-utóbb kizárásra kerültek. Így történhetett meg az, hogy az egyéb okokból feladásra kényszerülő emberekkel együtt, a 199 kerékpárost számláló mezőnyből mindössze 53-an értek célba... A élen tekerők közül természetesen akadtak olyanok is, akik nem a sprintre bazíroztak. 6 km-re a céltól Van Avermaet és Terpstra próbálkozott, de őket érthető módon nem hagyták meglógni. 2,5 km-rel a vége előtt Tom Leezer bátorkodott megindulni és szerzett is némi előnyt (5-6 másodperc), végül az 500 méteres tábla környékén fogták meg. Jöhetett tehát a hajrá, ami jóideig Cavendishnek állt, ám Sagan kibújt - szemből nézve - a bal oldalon Nizzolo mögül és meglepte a riválisokat. Olyan szempontból szerencséje volt, hogy Giacomo Nizzolo nem borított ki oldalra, elzárva ezzel előtte az utat, de szimplán szerencsével nem tudott volna nyerni. Kellett hozzá a jó helyzetfelismerés, némi lélekjelenlét, kitartás, megfelelő erőbeosztás és persze az a mentalitás, amivel Peter Sagan versenyez az utóbbi időben. A lehető legjobban állt hozzá ehhez a világbajnoksághoz: nem volt semmiféle vesztenivalója és egy pillanatig sem görcsölt rá erre a napra. Jól tette. Megérdemelten védte meg a címét, mintegy a szezon megkoronázásaként. Mark Cavendish nyakába került az ezüst, míg a nagyöreg Tom Boonen bronzérmet szerzett. Három korábbi világbajnok állhatott fel tehát a dohai dobogóra. 

× Nem latolgattam az esélyeket a richmondi VB előtt, mert az időfutamnál a szokásos nevek jönnének elő, a mezőnyverseny pedig gyakorlatilag megtippelhetetlen, felsorolhattam volna akár 20-30 embert is, de minek. Az útvonal alapján egyértelmű volt, hogy a legjobb egynapos menők és az erősebb sprinterek küzdenek majd meg a szivárványszínű trikóért. A cím pedig arra utal, hogy szerintem az elit kategóriás férfi versenyeket két olyan kerékpáros nyerte meg, akiket mindenki szeret és óriási közönségkedvencek világszerte. A lényeg az, hogy a lehető legjobb kezekbe kerültek az aranyérmek.

Szeptember 21-27 között rendezték meg az országúti világbajnokságot a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban. A férfi elit időfutamra 23-án, szerdán került sor és mindenki egy Tony Martin-Tom Dumoulin csatában reménykedett, a többiekkel nagyjából senki sem foglalkozott. Tévesen, csőlátásban láttuk az esélyeket, az első két helyet gondolkodás nélkül kiosztottuk volna az előbb említett klasszisoknak, csak a sorrend volt köztük a kérdéses. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy egy meglepetés-dobogó szülessen: Martinnak nem sikerült túl jól az idei szezonja, egyáltalán nem dominálta úgy a kronókat, mint az utóbbi években. Dumoulin az utolsó pillanatig harcolt a Vuelta-összetettért, és hiába nyerte meg eszméletlen fölénnyel az egyéni időfutamot Burgosban, a harc a hegyekben rettentő sokat kivett belőle - pláne, hogy elvesztette azt. Pontosan ezért nem értem, miért voltunk ennyire biztosak abban, hogy kettejük közül kerül ki a bajnok. Aztán akiket mi a második vonalba soroltunk volna - a 'top 5-re esélyes' kategóriába - , azok vitték el az érmeket, kivétel nélkül. Ugyanis se Tony Martin, se Tom Dumoulin nem lett dobogós: előbbi 7., utóbbi 5. helyet szerzett. És ami a lefurcsább: egy pillanatig sem voltak harcban a győzelemért. Már az első ellenőrzőpontnál is jelentős hátrányt szedtek össze egy bizonyos Vasil Kiriyenkával szemben, aki brutálisan kezdett és bár a végére kissé elfogytak a lábai, meg tudta őrizni vezető helyét. Az utolsó hivatalos időmérésnél nagyon közel jött hozzá Adriano Malori, és a GPS alapján folyamatosan csökkent közöttük a különbség, de a jobb hajrájának köszönhetően a Sky-os fehérorosz lett a világbajnok, 9 másodperccel megelőzve a Movistaros olaszt. A bronzot az ugyancsak meglepően jól kezdő Jerome Coppel kaparintotta meg - őt sem hiszem, hogy sokan várták a legjobbak közé. Jonathan Castroviejo mindössze 3 mp-cel csúszott le a dobogóról, mögötte nagy űr, majd Dumoulin, már perc fölötti lemaradással. Rohan Dennisnek lehetett volna még keresnivalója a pódiumon, csakhát körülbelül a táv felénél kerékpárt kellett cserélnie, amivel párhuzamosan el is szálltak az esélyei az éremre. Érdemes még kiemelni a két lengyel teljesítményét: Bodnar nyolcadikként zárt, míg a számunkra ismeretlenebb Bialoblocki a 9. helyen végzett. A korábbi egyórás világcsúcstartók is egymás mögött érkeztek meg a 16-17. helyen: Brändle 7 másodperccel múlta felül Dowsettet.

A vasárnapi mezőnyversenyen ezzel szemben teljes mértékben beigazolódott a papírforma, ami a győztes és talán az ezüstérmes személyét illeti. A durván 16 km-es körpályát három kisebb emelkedő tarkította, ebből kettő ráadásul kockaköves volt, ami mindenképp a jó egynapos menőknek kedvezett, mint ahogy a 260 km-es össztáv is. A befutó se nem volt sík - ami a klasszikus sprinterek sorsát pecsételte meg -, se nem volt meredek - amit talán a Rodriguez és Valverde-féle versenyzők bánhattak. A verseny elején a mezőny elengedett egy 10 fő alatti szökevénycsoportot, amiben nem volt igazán veszélyes ember. Kaptak körülbelül 5 perc előnyt, amit egy ideig tartani tudtak, de 100 km-re a céltól megindult hátul a fárasztás és villámgyorsan utolérték őket. A hollandok feltűnően sokat vezettek, közülük Van Emden végezte a legtöbb munkát - mint utólag kiderült, Dumoulin volt az elsőszámú emberük, akinek viszont nem jött össze a top 10. Jelentősen megnőtt az átlag, ha jól emlékszem, tekertek egy 45 km/h-ás kört is, így elvették mindenki kedvét arra, hogy akciózzon, aki pedig mindezek ellenére szökni próbált, azt perceken belül hatástalanították.

Az utolsó 10 kilométerre egyesült a mezőny, az olaszok álltak az élre és egészen a második kockaköves emelkedőig nem is volt komoly akció. Stybar indított először, de nem tudott néhány másodpercnél több előnyt kialakítani, őt már nem engedték el. 3 km-re a befutótól a belgák legnagyobb reménysége, Greg Van Avermaet gondolta úgy, hogy ez lehet a legjobb pillanat a támadásra, amiben teljesen igaza volt, csakhogy akadt nála erősebb és bátrabb is. Méghozzá Peter Sagan, aki nem sokat teketóriázott, ahogyan utolérte őt, egyből ment is tovább. Egy kisebb lejtmenet következett, ami egyértelműen neki kedvezett üldözőivel - Van Avermaet-tal és Boasson Hagennel - szemben, akiktől elég volt egy picinyke megtorpanás, és máris 100 méteres hátrányban találták magukat. A mezőnyben is megkongatták a vészharangot, a sprinterek csapatai begyújtották hátul a rakétákat, mindhiába. Sagannak még arra is volt ideje, hogy ünnepeljen, a többiek már csak a további érmekért, helyezésekért harcolhattak. Az ezüstöt végül az ausztrál Michael Matthews, a bronzot nem kis meglepetésre a litván Ramunas Navardauskas gyűjtötte be. 

A világbajnokság rendszerét és és lebonyolítását sokan szokták kritizálni és bevallom, még a mezőnyverseny előtt azt terveztem, én is így teszek. Kedvenc kommentátoraim ötletei és gondolatai inspiráltak erre, de miután kiderült, ki fogja viselni jövőre a szivárványszínű trikót, minden kétségem elillant - valószínűleg nekik is. Azt hiszem, most nem lenne helytálló az érvelésem, mivel olyasvalaki nyert vasárnap, akit tényleg mindenki szeret és aki az idén mutatott teljesítménye okán abszolút megérdemelte a világbajnoki címet. Szerintem nyugodtan kimondhatjuk, ha szavazással dőlt volna el, ki kapja a mezt, akkor is Sagannak ítélik oda. Amennyit ez az ember küzdött a sikerért ebben a szezonban, az valami eszméletlen. És igen, nagyon sok kudarc is érte, borzalmas, mennyi második helyet szerzett és hogy hányszor maradt le milliméterekkel a győzelemtől, de hihetetlenül stabilan versenyzett. Ahol elindult, komoly esélyesnek számított, és talán a tavaszi klasszikusok kivételével mindenhol hozni tudta a jó eredményt. Semmi sem tudta őt megtörni, nem volt hajlandó beletörődni a lúzer szerepbe, addig-addig kapart, amíg elkezdtek jönni az első helyek. Túlélte Tinkov kirohanását, ami megintcsak azt igazolja, mennyire erős mentálisan is. Bebizonyította a morcos főnöknek, hogy igenis megérdemli azt a magas fizetést, és kivívta csapattársai, sőt riválisait tiszteletét is. Lehet róla mondani bármit, lehet őt bántani, bele lehet kötni abba, amit csinál, de azt látni kell, hogy egy rendkívül meghatározó személyiség és jelenség a jelenkor mezőnyében, akárcsak Contador. Én pedig nem is tudom szavakba önteni, mennyire boldog és büszke vagyok amiatt, hogy két ilyen formátumú kerékpáros teker egymást segítve a kedvenc csapatomban, ami így számomra a világ legjobb csapata is egyben.